Wolfgang JESCHKE:
Ramsey atya halotti miséi

TENSLEY a feleségével, Annel együtt egész életükben a majdani, nagy utazásra spórolt. A Marsra akartak elmenni, vagy esetleg a Vénuszra. Egészen pontosan nem döntötték el az úti célt, ám abban egyetértettek, hogy csakis egy nagyszabású utazás jöhet szóba. Olyan lenyűgöző valamire vágytak, ami miatt megérte egy életen keresztül takarékoskodni. Hosszú évtizedeken örültek az eljövendő nagy kalandnak.

A férfi kezdetben csupán azt számolta, hogy nyugdíjig még hány éve van hátra. Eljött aztán a pillanat, amikor már csak hónapok maradtak, végül pedig csupán néhány nap választotta el a nyugállományba vonulástól. Kicsit meglepődött, amikor utoljára kellett bemennie a munkahelyére. Ezt azért is különösnek találta, mert nagyon régóta tervezgette, hogy milyen lesz ez a nap. Hasonlóan az élet számos más dolgához, azokhoz az eseményekhez, melyekre túl sokáig kell várni, az ilyen sorsdöntő pillanat végül némiképpen valószínűtlennek tűnhet, ha egyszer az ember nyakába szakad. Bent a cégnél kisebb ünnepséget rendeztek a távozó tiszteletére. A munkatársai igyekeztek úgy tenni, mintha jókedvűek lettek volna. Valójában azonban eléggé szétszórtan viselkedtek, és a végére mindenki be is rúgott kicsit. Nyájas arckifejezéssel, jókedvűen vállon veregették, amit Tensley mosolyogva elviselt, hiszen mégiscsak az ő nagy napját ünnepelték. Egy picit még ivott is, ami egyáltalán nem volt szokása. Persze csakis azért, mert az utolsó munkanap mégiscsak páratlan alkalom. Mindezek ellenére elfogta az érzés, hogy a munkatársai valójában már alig emlékeznek rá. Nem számítottak rá, mintha már kicsit meg is halt volna.

Kezdetben elég szörnyen érezte magát, míg hozzá nem szokott ahhoz, hogy reggelente nem kell korán felkelnie. Éppen elég idejük maradt arra, hogy alaposan megbeszéljék, hogyan és mikor kelnek útra. Annel alaposan kitárgyalták, hogy milyen dolgokat akarnak mindenképpen megnézni. Az utazási irodáktól bekérték a ragyogó színű katalógusokat. Hosszú órákon át bámulták a különös tájakat ábrázoló, színes képeket. Bár a Mars tűnt érdekesebbnek, a két idős emberben felmerült, hogy talán mégiscsak jobb volna, ha a Vénuszt választanák. Az odaút ugyanis nem kerül olyan sokba, hiszen az a bolygó valamivel közelebb van a Földhöz. Ezenkívül azt is hallották, hogy a Vénuszon melegebb van.

A dolog egészen váratlanul foszlott semmivé. Annt kórházba kellett vinni, mert egyik éjjel erős fájdalmai támadtak. Az ügyeletes orvos latin szakszavakkal dobálózott, amikor elmagyarázta, hogy gond van Ann epéjével. Megállapította, hogy az idős nőt azonnal meg kell operálni. Négyszemközt elmondta, hogy bizonyos életkor felett még a legegyszerűbb operáció is komoly kockázatot jelent, ám nem kételkedett abban, hogy minden rendben lesz… Tensley azonban úgy vélte, hogy az orvos bátorító mosolya nem szívből jött, és a fehér köpenyes férfi szeméből hűvös egykedvűség sugárzott.

Ann nem élte túl a beavatkozást.

A gyászolók rövidke, sötét ruhás menete nem igazán illett a jókedvű, sokszínű ősz háttere elé. A levegőben gyümölcsök édes illata és a frissen felásott föld párás szaga úszott. A napok ugyanolyan megállíthatatlanul múltak, mint ahogy tovább ketyeg az óra mutatója. Mindent betöltött a csönd. Egykori otthonuk egyre magányosabbá és hidegebbé vált. Az év csendes szomorúsággal eltelve közeledett a végéhez.

A köddel együtt megjöttek az álmatlan éjszakák is. Olyankor minden nagyon különösnek, valószínűtlennek tűnt. A magányos férfi jól emlékezett közös életükre és az utazásról szőtt álmokra. Az emlékek azonban lassacskán feloldódtak, fantáziaképekké váltak. Közös, színpompás álmuk napról napra halványabb lett. Ugyanaz történt vele, mint a prospektusok színes oldalaival. Az özvegy egy este leült a kandalló elé, és még egyszer utoljára megnézte a képeket. Utána az egészet behajította a lángok közé. A tűz úgy emésztette el a végtelenbe nyúló, halott tájakat, a föléjük boruló, hihetetlennek tűnő vörös és kékesfekete égboltot, a határtalan sivatagokat, a jeges hómezőket, a krátereket, a hegységeket, a völgyeket és a szakadékokat, mintha maga a Nap zuhant volna le az égből, hogy mindent elemésszen.

Aztán lehullott az első hó. Beköszöntött a mocskos, nedves és hideg tél. Londonban néhány napon keresztül minden évben ilyen az időjárás. Mr. Tensley ennek ellenére is mindennap sétálni indult a parkba. Időnként leült az egyik padra, és alaposabban is szemügyre vette a fákat. Úgy érezte, mintha maga is lassan megdermedt volna, és valamilyen különös módon a megfontolt nyugalommal alászálló, téli éjszaka magányában a félhomályból csak halványan kivehető, fekete, csupasz teremtmények rokona lett volna. Időnként egy madár éles rikoltása mart a hideg levegőbe. Olyankor a padon ülő alak összerezzent.

A házuk mintha Annel együtt meghalt volna. Fojtogató volt a benti csend. Az özvegy bárhová is nézett, a lakás minden szegletéből a közös múlt számtalan emléke bámult vissza rá. Egy napon úgy döntött, hogy inkább kivesz egy bebútorozott szobát. Nem kellett sokat keresgélnie. Új otthonának ablakai egy csendes hátsó udvarra nyíltak. A vigasztalan, kormos téglafalak előtt álló komor fák lettek új, hallgatag barátai. Pontosan ilyen lakásra volt szüksége ahhoz, hogy leélhesse benne élete rövid, magányos, hátralevő részét. A főbérlő egy fiatal, jelentéktelen külsejű nő volt. Gyászruhát hordott, és keveset beszélt. A férje évekkel ezelőtt veszítette életét egy autóbaleset során. A sorscsapás igencsak megviselte, és ezért a vallásban keresett menedéket.

Tensley minden különösebb feltűnés nélkül költözött be a bérlakásba. Nem volt túl sok holmija. Régi házukat meghirdette. Nem sokkal később közölték vele, hogy az épület maga semmit sem ér, ezért le fogják bontani. Az ingatlan viszont hozni fog egy kis pénzt a konyhára. A magányos férfit alapvetően nem érdekelte, mi történik egykori otthonukkal. A hivatalos levelet azonban kissé könyörtelennek találta. Igazából nem kellett aggódnia a megélhetése miatt. Nem volt túl sok mindenre szüksége. Visszafogottan, visszahúzódva élt. Mire megjött a tavasz, és még a legárnyékosabb hátsó udvarokban is megjelent a növények zöld színe, és a keskeny sávban betűző, délutáni nap fénye valósággal felragyogtatta a magányos virágok szirmait, Tensley már annyira megszokta új lakóhelyét, amennyire egy hozzá hasonló életkorú ember számára ez csak lehetséges volt. Senki nem törődött vele, amikor délben elsétált a közeli étterembe, ahol az egyik apró, oldalsó asztal mellett ülve megebédelt, és ivott egy sört. Utána sétálni ment. A szomszédok barátságosan viselkedtek, már ha észrevették az idős férfit. Erre meglehetősen ritkán került sor. Az özvegy nagyon is jól érezte így magát.

 

A szobát Mrs. Scott, a főbérlő takarította. Olyankor csinált rendet, amikor az idős férfi nem volt otthon. Tensley tisztában volt azzal, hogy a főbérlőt zavarja, ha munka közben nézik, vagy ha esetleg meglepné takarítás közben. Éppen ezért gondosan ügyelt arra, hogy mindig ugyanabban az időpontban érjen haza. Lelkiismeretesen ügyelt a pontosságra. Esténként a Bakersben ücsörgött, majd pedig a napját azzal zárta le, hogy végigsétált a Churchwood Streeten.

Egy késő őszi estén a Temze felől hangtalanul sűrű, barnás színű köd borította be a várost. Eltűntek a házak, miközben különös, időtlen hangulat uralkodott el a környéken. Kifakultak a fények, és eltompultak az utca hangjai. A láthatatlan víz fölött visszhangot vetett az árnyszerű szörnyetegek panaszos rikoltozása.

Tensley az órájára pillantott. Idekint, az utcán csupán néhányan jártak. Miközben befordult az új otthona felé vezető sötét mellékutcába, érezte, hogy mennyire kimerítette a levegő és a délutáni napsütés. A házak bejárata sötét barlangokra emlékeztette. Csupán néhány helyen látszott előttük az aszfalton a lámpák elmosódott fénycsíkja.

A hazatérő kinyitotta a ház ajtaját, majd a komor lépcsőházban elindult felfelé. Kinyitotta a lakás ajtaját is. A főbérlő alighanem elment a templomba. Egy kisebb szekta tagja volt. Londonban számtalan ilyen vallási közösség működött a különféle gyülekezeti házakban. A zárt ajtók mögött a hívők mély átéléssel imádkozták.

A férfi gondosan kerülte ezt a témát, amikor a főbérlőnővel beszélt. Nagyon kínos volt az egész. Soha nem tudott megbékélni a vallási fanatikusokkal. Zavarba hozták, és taszították is különös, lázas derűlátásukkal és rámenős hittérítői szenvedélyükkel. Nyugtalansággal töltötte el az a bizonyosság, ahogy a tanításaikba kapaszkodtak. Kissé fel is bőszítették. Éppen ezért igencsak kellemetlen szájízzel vette tudomásul, hogy a szobájában egy aprócska, egyértelműen vallásos tartamú brosúra feküdt az asztalon.

 

Te is meg fogsz halni – mi történik akkor?

 

Ez állt nagy, fehér betűkkel a két, keresztbe tett pálmaág fölött. A fekete borítóoldalon még két mondatot lehetett olvasni:

 

Jöjjön el Ramsey atya halotti miséjére! Ismerje meg azokat, akik bizakodással tekintenek a halálra!

 

Annyira kínos volt ez az egész. Csakis Mrs. Scott hagyhatta a füzetkét az asztalon. Bizonyára aggódott az albérlője lelki üdve miatt. Az idős férfi nyugtalanná vált. Eddig nagyon jó volt a kapcsolata a főbérlőjével. Most azonban mintha megrendült volna az eddigi nyugalom. Hiába próbált meg rájönni arra, hogy az általában félénken és tartózkodóan viselkedő nő mégis miért helyezte el ezt a meghívót az asztalon. Kénytelen volt belátni, hogy a mélységesen vallásos emberek gyakran képtelenek megtalálni a megfelelő hangvételt. Többnyire túlságosan is rámenősen viselkednek. Úgy érzik, hogy kötelességük felebarátaik segítségére sietni. Sajnos azonban az érintettek másként látják a helyzetet. Szerintük a hittérítők kéretlenül megsértették magánéletük nyugalmát.

Tensley ingerülten kinyitotta a kabátját, és a homlokát ráncolva leült az asztalhoz. Néhány gyors mozdulattal megtisztította a szemüvegét. Rosszkedvűen felemelte a brosúrát, és belelapozott. Az elején egy férfi fényképét látta. Egyre nagyobb érdeklődéssel szemlélte a fotót. Az ismeretlen nagyjából olyan idős lehetett, mint ő. A széles vállú alak fekete talárt viselt. Erős csontú arcából áradt az energia. Komoly, határozott férfinak tűnt. Kutató, enyhén szkeptikus pillantással nézett a kamerába. Az arca sokkal jobban illett volna egy tudóshoz, mint egy paphoz, vagy éppenséggel egy fanatikus szekta vezetőjéhez. Rövidre vágott, ősz haja éles ellentétben állt fekete öltözékével. Eléggé magas lehetett. Az özvegy valamiért úgy érezte, hogy ők ketten már találkoztak korábban. Ismeri vagy ismerte ezt a férfit. A nevét sem most hallotta először. Hiába törte azonban a fejét, nem derengett, hogy honnan ismerhette Ramseyt.

A füzetkében meglehetősen különös dolgokról olvashatott. Még csak nem is hasonlított más, korábban látott vallásos nyomtatványokra. Ramsey egyből a tárgyra tért. A lélek halhatatlanságával foglalkozott. Mondataiból hiányzott a pátosz. Esze ágában sem volt lebecsülni az e világi életet. Nem gondolta azt, hogy hétköznapjaink talmi csillogással vannak tele. Az üzenete egészen egyszerű volt. Híveinek felkínálta a halál utáni élet lehetőségét.

Ekkor sem a ragyogó túlvilágot emlegette, hanem csupán egy másik világot. A brosúra szövege egy meghívással ért véget. Ez a Ramsey atya azt akarta, hogy az özvegy ellátogasson hozzá, a közösség egyik rendezvényére. Ilyen összejövetelekre egy héten többször is sor került. Tensley azonban úgy döntött, hogy egyelőre nem foglalkozik a dologgal. Elhatározta azt is, hogy ha lehet, akkor nem hozza szóba az egészet a főbérlőnél.

A hallgatás lényegesen egyszerűbbnek bizonyult annál, mint amire számított. Mrs. Scott ugyanis az üggyel kapcsolatban dicséretre méltó visszafogottságról tett tanúbizonyságot. Egyetlen szóval sem említette a meghívót. Mintha csak titokban megállapodtak volna arról, hogy nem hozzák szóba ezt a kérdést.

 

A füzet egy téli estén került újra Tensley kezébe. Ekkor már több mint egy esztendeje élt csendes magányában. Néha úgy érezte, hogy az egész életét így töltötte el. Miután ismét kinyitotta a brosúrát, jó darabig némán bámulta a különös pap arcát. Újra elolvasta a szavait. Rövid habozás után úgy döntött, hogy mégiscsak megnézi magának ezt a Ramseyt. Éppen kedd volt. Mrs. Scott ezen a napon minden héten elindult, hogy bizakodva farkasszemet nézzen saját halálával. Tensleyt szokatlan tettvágy öntötte el ezen az estén. Végül felöltözött, hogy láthatatlanul Mrs. Scott sarkára tapadva eljusson a különös közösség istentiszteletére. A saját szemével akart meggyőződni arról, hogy mi is a helyzet.

Gondosan megválogatta az öltözékét. Sötét, cseppet sem feltűnő ruhadarabokat vett magára. Utána némán fülelve várakozott a szobájában. Amikor meghallotta, hogy Mrs. Scott mögött becsapódik a lakás ajtaja, azonnal a nő után sietett. Az ajtó mögött várakozva kivárta, hogy a főbérlő léptei elhalkuljanak a lépcsőházban. Csak akkor sietett le a földszintre, amikor az asszony kilépett az ajtón. Kint éppen ekkor kezdett el havazni. A téli égbolt egészen alacsonyan sötétlett a háztetők fölött. A világítóreklámok fénye enyhén vöröses árnyalatot vetett a felhőkre. Folyamatosan hullottak az apró pelyhek. A levegő nedves félhomályban úszott. A sűrű, hideg pára letompította a hangokat. A zajok ugyanolyan megfontolt méltósággal ereszkedtek alá a talaj felé, mint a hópihék.

Jól látta az utcai lámpák alatt újra és újra felbukkanó Mrs. Scottot. Az oszlopok közötti sötétség azonban minden egyes alkalommal elnyelte a nő alakját. Csupán a következő fénysávban tűnt fel újra. Esernyővel védekezett a nedves hó ellen. Tensley a főbérlője nyomába eredt. Rég volt ennyire izgatott. Miközben gondosan ügyelt arra, nehogy szem elől tévessze a nőt, jókedvűen megcsóválta a fejét, és halvány mosollyal a szája sarkában felidézte magában a régi detektívtörténeteket és a bűnügyi filmeket.

A főbérlőnő nem ment messzire. Követője is megtorpant, amikor Mrs. Scott megállt egy mély, komor kapu előtt. Lerázta a havat az ernyőről, aztán eltűnt odabent. Nyomában az idős férfi is azonnal felsietett az öreg templom kopott, lapos kőlépcsőin. Hamarosan egy súlyos, vaspántokkal berakott ajtó előtt állt. Elbizonytalanodott. Felmerült benne a gondolat, hogy esetleg ezen a ponton érdemes volna megfordulnia. Megharagudott önmagára. Be akarta bizonyítani, hogy nem gyáva, ezért határozottan átlépett a küszöb fölött. Egy félhomályos előszobában találta magát. Odabent két idősebb hívő volt csupán. Alighanem ők is csak most érkezhettek. Levették és felakasztották a kabátjukat, majd eltűntek a vastag függöny túloldalán. Miközben a szövet meglebbent, a falon végigsiklott a templomi lámpák fényének tompa ragyogása. A templomhajó meglehetősen szűk és alacsony volt. A padsorokban alig maradt üres hely. Az imádkozok halk zúgása jól hallatszott a függöny túloldalán is. Egy nő köhögni kezdett. Az éles zaj ijesztő hangossággal verődött vissza a csupasz kőfalakról. Ezek szerint az istentisztelet még nem kezdődött el.

Tensley leült a legutolsó sorba, és feltűnés nélkül körülnézett. A csupasz falakat semmi sem díszítette. Egyetlen képet sem látott. Ennek ellenére különös módon a kis templomból az éjféli misék meleg, szinte tiszteletre méltó ünnepélyes hangulata áradt. Az özvegy hamarosan már egyáltalán nem érezte úgy, mintha valamilyen behatoló lett volna itt. Mindenekelőtt idősebb férfiak és nők ültek a padsorokban. Sokan mélységes átéléssel, csendben imádkoztak. Mások a mise kezdetét várták. Tensley meglehetősen rokonszenvesnek találta őket. A tekintete végigsiklott a csupasz falakon. Megpillantotta a magas, zárt oltárt. Ez olyan nagy volt, hogy kinyitva valószínűleg teljesen befedné a terem homlokzatát.

A szertartás kezdetét a váratlanul felhangzó énekszó jelezte. Két fekete ruhás fiú lépett az oltár elé. Meghajoltak, és szélesre tárták a szárnyait.

Tensley összerezzent.

Az oltár belseje fekete volt. Nem festették ki úgy, mint a régi fali oltárok szárnyait. Az idős férfi tulajdonkeppen arra számított, hogy valamilyen színes képeket pillant majd meg. Ehelyett tompa, egyhangú feketeséggel kellett farkasszemet néznie. Mintha csak fenyegető mélységbe bámult volna. Tensley megijedt. Az érezhette magát ugyanígy, aki valahogy bekerült egy iszonyatos istenség pogány templomának gondosan őrzött szentélyébe.

A padsorokra ráborult a tiszteletteljes hallgatás.

A csend.

Egy sötét alak állt a gyülekezet elé. Alighanem Ramsey volt, a közösség főpapja. Ugyanolyan fekete talárt viselt, mint amilyen a háta mögött az oltár is volt. Az arca mintha csak testtelenül lebegett volna a jelenlévők lehajtott feje fölött. Méltóság és erő sugárzott a vonásaiból. Ez olyan intenzív élmény volt, hogy még Tensley, a kívülálló sem tudta kivonni magát a hatása alól. Abban persze egy pillanatig sem kételkedett, hogy a pap jól átgondoltan, szándékosan használt ilyen rendkívül hatékony vizuális eszközt.

A néma terem kis híján remegett a visszafogott várakozástól. Halk, monoton énekszó hallatszott. A sajátos ima egyre hangosabban, magával ragadóbban zúgott. A feltámadó erő minden jelenlévőt magával sodort.

A bejárati függönyt félrehúzták. A belépő egy valóságos aggastyán volt. Ugyanaz a két ifjú támogatta, akik az előbb az oltárt is kinyitották. A vénség alig állt a lábán. Még ahhoz is fáradt volt, hogy a talpát felemelje a kőpadlóról. Gyengesége dacára is kihúzta magát, és magasra emelte a fejét. A szeme valósággal ragyogott.

A gyülekezet éneke még hangosabban zengett. Az öregembert odasodorta az oltár elé.

– Útra kelsz hát, az éjszaka ösvényét járod…

– Útra kelek hát – nyöszörögte az öreg.

– …magad mögött hagyod a húst és a gyengeséget. Lelépsz a semmi partjáról, és az éjszakát átszelve kijutsz a remény partjára, a fény fövenyére, és magad mögött hagyod a halált…

– Magam mögött hagyom a halált… A fény fövenyére – suttogta alig hallható, hörgő hangon a vénség.

– Útra kelsz hát, az éjszaka ösvényét járod… – zúgták a jelenlévők. Mintha csak rá akarták volna beszélni valamire a társukat.

A szertartás elképesztő ereje magával ragadta Tensleyt is. Jól érezte a fekete oltárból áradó hívást. A mágikus üresség valósággal beszippantotta az embert. Az érezheti így magát, aki örvénybe került. Hiába csukta be a szemét, hiába ragadta meg az ülés deszkáját, az áradat folyamatosan emelkedett. A két ifjú elengedte az aggastyánt. A férfi tántorogva folytatta útját az oltár felé. Az utolsó néhány lépés megtétele után kinyújtott keze már el is érte a fekete felületet. Úgy ment neki a falnak, mintha csak át akarta volna szakítani.

A templom ekkor már valósággal zengett az énektől. Ez lehetett a szertartás tetőpontja. A falak csak felerősítették a hívők énekszavát.

A gyertyák táncoló lángnyelve kísérteties fénybe borította a helyiséget. A szálegyenes hátú öregember nekitántorodott a sötét oltárnak. Az énekszó egy hatalmas, zokogó, éles kiáltással ért véget.

Csend lett. Halálos némaság. Tensley szemét alighanem túlságosan is megviselte a félhomály. Csak ezzel tudta megmagyarázni azt, hogy úgy tűnt, mintha az oltár megremegett volna az előbb. A sötét felületen halvány ragyogás támadt. A halotti csendben zavarba ejtően jól hallatszott, ahogy az öregember kinyújtott keze először lassan, majd egyre nagyobb sebességgel lefelé siklik az oltár sima falán. A magatehetetlen test tompa csattanással zuhant a padlóra. Az esés ereje továbbgördítette, míg végül hanyatt fekve dermedt mozdulatlanná.

Ahhoz a legcsekélyebb kétség sem férhetett, hogy az öreg meghalt. Tensley biztosra vette, hogy egy nagyon különös haláleset szemtanúja volt. Majdnem felpattant, hogy előrerohanjon. Nagy nehezen visszafogta magát, mert nem akart engedni az izgatottságnak. Egész testében remegett, mintha csak órákon keresztül állt volna hóviharban.

A holttestet feltették egy hordágyra. Néma csend volt, amikor kivitték. A hívők hallgatásából azonban hiányzott a szomorúság. A tekintetük alapján mindenkit csendes, visszafogott, bensőséges boldogság töltött el. Tensley kissé zavarba jött, amikor megállapította, hogy rajta kívül mindenki boldog volt, pedig alig néhány másodperccel korábban a szemük láttára vesztette életét egy embertársuk.

De hát ez iszonyat!

A magányos nyugdíjas értetlenül megrázta a fejét. Nem kelt fel a helyéről. Továbbra is ott ült a sötét sarokban.

Akkor sem mozdult, amikor már rég kiürült a terem. Teljesen elmerült a gondolataiban. Hiába próbálta meg azonban újra és újra felidézni magában a látottakat. Nem sikerült megértenie mindazt, amit átélt. Talán egy véletlen halálesetet látott? Valószínűleg nem. A vénség halála nem a véletlen műve volt. Talán gyilkosság történt a templomban? Rituális emberölés?

Ez eléggé valószínűtlennek látszott.

Talán így szabadították meg kínjaitól a haldoklót?

Az elhunyt tényleg öreg volt, és alig állt a lábán. Megtörténhetett, hogy a puszta izgalom végzett…

De nem. A gyülekezet viselkedése egész másra utalt. Tensley nem talált választ a kérdéseire. Ez a hely teljesen más volt, mint amilyenre számított.

Még mindig ott ült a kényelmetlen, kemény fapadon, amikor odalépett hozzá a gyertyákat kioltó sekrestyés.

– Bocsásson meg, uram! Hamarosan zárjuk a templomot.

Tensley zavart arccal nézett körül. A terem kiürült, az oltárt bezárták, és csupán a kioltott gyertyákból felszálló, vékony füstcsíkok emelkedtek remegve a magasba a félhomályban. A sekrestyés arcába bámult, miközben megszólalt:

– Az öreg meghalt?

– Természetesen, uram – válaszolta a férfi. A szája szegletében egészen halovány, gúnyos mosoly látszott, ám udvarias, részvéttel teli hangja egy sokat tapasztalt halottkémnek is a dicsőségére válhatott volna. – Földi maradványait holnapután visszaadjuk az anyaföldnek.

– Beszélhetnék ezzel a Mr. Ramseyvel? – kérdezte váratlan elszántsággal, érdes hangon a hívatlan vendég. Most azonnal ki akarta deríteni az igazságot.

– Ramsey atyával bármikor lehet beszélni. Bent van a sekrestyében. Ott az ajtó az oltár mellett. Az atya örülni fog…

Tensley felpattant, és keresztülsietett a helyiségen. A bezárt oltár már nem tűnt annyira titokzatosnak. Csupán egy jókora fából és fémből készült láda volt.

De várjunk csak!

Tensley döbbenten megtorpant. Innen oldalról jól látta, hogy milyen mély az oltár. Csupán az oltárfedő tízcentis volt. Utána egy legalább két méter hosszúságú tömb következett. Közelből megszemlélve a termet, úgy tűnhetett, mintha az oltár helyén egy hatalmas tévékészülék állt volna. Az idős férfi óvatosan megkopogtatta a szerkezet oldalát. Mutatóujjának bütyke halkan koppant a tömör fémborításon. Valamiért úgy vélte, hogy a fémréteg túloldalán bizonyára gépezetek rejlenek. Egyre kevésbé értette a helyzetet. Odalépett a sekrestye ajtajához, bekopogott, és belépett.

 

Az atya az asztalnál ült, és olvasott. A meglehetősen tágas helyiségben félhomály uralkodott. A falakon itt sem volt semmi, de a polcokon és az asztalon elhelyezett műszereknek aligha lehetett túl sok köze a vallási szertartásokhoz. Mintha Tensley nem is egy sekrestyébe, hanem egy átmenetileg berendezett, fizikai laboratóriumba került volna. A pap felkelt, és szívélyesen üdvözölte a vendéget. Bemutatkoztak egymásnak. Ramsey alaposan megnézte magának váratlan látogatóját, majd megcsóválta a fejét.

– Szóval, Mr. Tensley… Tensley? Várjunk csak… Ön ugye Waitz professzornál tanult Londonban? Vagy talán tévednék? Hiszen azóta… Várjunk csak… Majdnem ötven év telt el.

Most már a látogató is emlékezett. Annak idején két szemesztert töltött az egyetemen. Fizika szakos hallgatóként már sikerült elsajátítani az alapokat, amikor elhunyt az apja. Kénytelen volt elhelyezkedni egy építőipari vállalatnál, mivel nem volt pénze a tanulásra. Hát persze! Most már ő is emlékezett Ramseyre. Együtt tanultak fizikát. Ramseyt rendkívül tehetséges fiatalembernek tartották. Senki sem kapott olyan jó jegyeket, mint ő. Mindenki irigyelte. De hát akkor hogy a fenébe lett belőle egy szekta főpapja? Hihetetlen!

– Igen, az vagyok – szólalt meg végül Tensley óvatosan. A templomi élmények miatt azonban túlságosan is mély szakadék tátongott kettőjük között. A sokk eltompította a váratlan találkozás örömét A vendég így folytatta: – A jó isten szerelmére, magát meg mégis mi vette rá arra, hogy otthagyja a fizikát, és elkezdjen a természetfelettivel foglalkozni? De hát napjainkban a fizikusok aranykorát éljük! Őszintén megmondom, mélységesen megrázott mindaz, amit az előbb odakint átéltem. Hogyan egyeztetheti össze a világnézetével?

– Alighanem Mr. Stablefield halotti miséjére gondol, meg arra, hogy az emberek olyan sajátos módon reagáltak a távozására. Biztosra veszem, hogy engem tart felelősnek ezért a… Mondjuk úgy, hogy ízléstelenségért. Azért jött be hozzám, hogy jól kiosszon. Tudja, mit? Vágjon bele! – válaszolta Ramsey mosolyogva.

– Egészen pontosan ezért jöttem! Először is el kell mondanom, igencsak meglepett azzal, hogy valakinek még a halála előtt tartanak halotti misét. Hogy magyarázza meg azt, hogy az illető a mise során titokzatos körülmények között az életét veszti? Másodsorban pedig – ha már úgyis őszintén beszélünk – akkor elmondom, hogy nem csupán ízléstelennek, de rendkívül veszélyesnek is találom a maga groteszk szertartásait. Amit csinál, az tömeges hisztériához vezet! Mégis mire véljem ezt a szemfényvesztést?

A felindultságtól alig kapott levegőt. Csak egy pillanatnyi csend után tudta folytatni:

– Ráadásul az előbb meghalt egy ember a templomában! Tisztában van azzal, hogy ez milyen szörnyűség? Mit fog mondani a rendőrség? Nem bánom, még ha ki is dob innen, de akkor is megmondom, hogy rendkívül gyanús ez az egész. Itt van maga, egy tudományosan képzett szakember. Hogy van képe ahhoz, hogy tudatosan és szisztematikusan butítsa az embereket? Mi ez az egész színjáték? – kiabálta felháborodva. Bár halkan kezdte, a rátörő dühtől egyre hangosabb lett.

– Az ég szerelmére! Kérem, hagyja abba! – felelte Ramsey jóságos mosollyal. Odatolt a vendége alá egy fotelt. – Önnek fogalma sem lehet arról, hogy mit is látott valójában.

– Ó, dehogynem! Odakint meghalt egy ember! – tiltakozott Tensley felháborodva. Még jobban dühbe gurult, mert meglátta a pap mosolyát. Rendkívül mérges lett az előbbi titokzatos események miatt.

– Na most, az a helyzet, hogy Mr. Stablefield amúgy is meghalt volna – magyarázta Ramsey komoly hangon. – Évek óta járt ide hozzám. Amikor észrevette, hogy itt az idő, akkor hagyta, hogy bevezessék az oltárba, át a túlvilágra.

– Mi az, hogy átvezetni valakit a túlvilágra? – kiáltotta Tensley. – Elképesztő pofátlanság!

Már nagyon megbánta, hogy eljött ide, hiszen alapjában véve nem rá tartozott ez az egész történet. Ramsey egy darabig némán, töprengve bámulta a látogatóját. Közben egy olyan készüléket tartott a kezében, ami leginkább egy tranzisztoros rádióra emlékeztetett. Hiába tekergette azonban a szerkezet gombját, abból egyetlen hang sem hallatszott.

– Kénytelen vagyok elismerni, hogy a túloldalon nem egy vallásos értelemben vett túlvilág várja a távozókat. Nagyon is inkább az e világi lét folytatására számíthatnak, ám összehasonlítva az átlagos várható élettartamunkkal, meg kell hogy mondjam, bizonyos szempontból mégiscsak egy elképesztő, új dimenzió tárul fel előttük. Nyugodtan beszélhetünk örökké tartó életről. Ahogy látja, teljesen őszinte vagyok önnel. Eszem ágában sincs bármit is eltitkolni. A teljes valóságot csupán néhányan ismerik, de…

– Egyetlen szavát sem értem!

– Akkor majd mindent elmagyarázok. A dolog egyáltalán nem annyira titokzatos, mint ahogy gondolná. Ötven éve is fizikus voltam, és ma is az vagyok. Nézzen körül itt! – mondta az atya, és a sekrestyében sorakozó berendezésekre mutatott. Tensley jól látta, hogy az egyik falat szinte eltakarja a sok különös mérőműszer. A félhomályos helyiség sokkal inkább egy jól felszerelt fizikai kutatóintézet laboratóriumára, vagy éppenséggel egy hűvös profizmussal működő rádióállomásra emlékeztette. A kéretlen látogató már nem volt annyira ingerült, mint az előbb. Némiképpen megnyugtatta a nagyon is e világi berendezés. Persze éppen emiatt meg felháborítóbbnak tűnt mindaz, amit korábban az ajtó túloldalán átélt. Mégis hogy a csudába lehetne összhangba hozni az itt összecsapó két világot? Az idős férfi egészen egyszerűen nem tudta, mivel is lehetne a látottakat megmagyarázni.

Ramsey gyorsan a segítségére sietett:

– Tizenöt évvel ezelőtt sikerült kifejlesztenem egy nullidőben működő adókészüléket. Persze nem teljesen nulla értékről beszélünk, de a végeredmény nagyon közel állt ahhoz. A berendezéssel lehetséges volna az egész galaktikát átfogó kommunikációs hálózatot kiépíteni. Ez az előfeltétele annak, hogy a csillagok között meginduljon az űrhajózás. A tudósok társadalma azonban értetlenül, sőt kifejezetten ellenségesen reagált a felfedezésemre. Kiröhögtek, és nyíltan rám támadtak. A kormányszerveket kezdetben érdekelte az ötletem. Jodrell-Bankkal együttműködve kísérletezni kezdtünk. Jeleket küldtünk a Tejút egy olyan térségébe, ahonnan rendkívül titokzatos impulzusmintájú rádióforrásokat fedeztünk fel. Csakhogy a Hadügyminisztériumban egy okostojás összevont néhány kutatást. Beszüntették az anyagi támogatást, én pedig kénytelen voltam újra továbbállni a csillagrádiómmal.

– Értem. Ezek után pedig úgy döntött, hogy hátat fordít a természettudományoknak, és… – vágott a szavába Tensley.

– Nem, nem az történt, amire gondol. Mivel senki sem volt hajlandó pénzt adni az „elmebeteg ötletemre”, ezért pénzzé tettem a teljes vagyonomat, és saját erőből finanszíroztam a további kutatást. Rendkívül komoly technikai nehézségek támadtak, ám ennek dacára sem adtam fel a küzdelmet. Nyilvánvaló volt ugyanis számomra, hogy egy ilyen berendezéssel rádiókapcsolatba lehetne lépni a világűrben élő más fajokkal. Feltéve persze, hogy ők is kifejlesztettek egy technikai civilizációt. Ebben az esetben ugyanis egészen biztosak lehetünk abban, hogy hasonló helyzetbe kerültek, mint mi. Megépítették a maguk adó- és vevőkészülékeit. A saját költségemen építettem egy kisebb csillagászati antennát. Éveken át sugároztam jeleket vele a világűrbe. Semmilyen eredményt nem értem el. Pedig letapogattam az egész galaktikát. Egy napon aztán mégiscsak megérkezett a válasz. Egy olyan faj küldte, amelyik tőlünk háromszázhatvan fényévnyire él. Bar az, hogy él, talán kissé túlzás. Kapaszkodjon meg! Ennek a fajnak a tagjai ugyanis robotok!

– Ostobaság! – hördült fel Tensley.

– Kezdetben én magam is ugyanezt gondoltam. Arra gyanakodtam, hogy az egyik kolléga megpróbált megtréfálni. Két évvel később azonban nagyon különös látogatóim érkeztek. Két jól öltözött, átlagos külsejű férfi állt az ajtómban. Bemutatkoztak. Tyrtok bevándorlási hatóságának küldöttei voltak. Folyékonyan, akcentus nélkül beszéltek angolul. Ránézésre senki sem gondolta volna róluk azt, hogy nem átlagos köztisztviselők. Alapvetően persze pontosan azok is voltak. Eltekintve attól az apróságtól, hogy két robot akart beszélni velem.

– Ezt most nem mondja komolyan!

– De még mennyire! Amikor hangot adtam a kétségeimnek, az egyik megengedte, hogy belenézzek a koponyájába. Na most, az a helyzet, Mr. Tensley, hogy valamennyire azért értek az elektronikához. Amit azonban a látogatónk fejében láttam, az nagyságrendekkel felülmúlta a legmerészebb álmaimat is! Lenyűgöző volt! Rövidre fogva a dolgot, elmondhatom, hogy ezek ketten megtettek háromszázhatvan fényévet csak azért, hogy elmondják, mit üzent az elöljárójuk. Az a távoli hivatal tudni akarta, hogy hajlandó lennék-e az itteni kirendeltségük vezetőjeként dolgozni. Elfogadtam az ajánlatot. Vendégeim beszerelték a kint látható különös készüléket. Azt, amiről ön azt gondolta, hogy a hitközösségünk oltára. Valójában egy ilyen hipertér-adapter segítségével úgy lehet átlépni a galaktika egyik övezetéből a másikba, mintha az ember keresztülmenne egy ajtón. Csupán az az alapvető különbség, hogy a távozó maga mögött hagyja a küszöbön a testét. A módszer akkor működik, ha a túloldalon már készen áll az új teste. A földönkívüliek pontosan elmagyarázták, hogyan kell használni a berendezést. Utána elköszöntek tőlem. Elkísértem őket a metróig.

– Az idegenek tehát metróval mentek haza?

– Ön nem vesz komolyan engem. Persze én is tudom, hogy ez így meglehetősen meredeknek tűnik. Semmiképpen nem tartanám álmodozónak magamat. A két földönkívüli hivatalnok metróval az űrkikötőbe ment.

– És mégis hogy a csudába tudtak megbirkózni az iszonyatos távolságokkal? Ne akarja már elhitetni velem, hogy az oltárt postán küldték!

– Egy csomagküldő szolgálat hozta el nekem. Nézze, ha egy faj évezredek óta tisztában van a tér és a hipertér sajátosságaival, akkor a távolság nem sokat jelent. Az ilyen lények onnan, ahol ön is ül, bármikor belenyúlhatnának az Angol Nemzeti Bank páncélkamrájába. Nincs szükségük arra, hogy feltörjék a zárakat…

– Csábító lehetőség.

– A négydimenziós térben a londoni Tower talán messzebb van tőlünk, mint a Szíriusz vagy éppen a Tyrtok. Nem tudom pontosan.

– Az előbb még azt mondta, hogy háromszázhatvan fényévnyire vannak.

– Így igaz. Az elmúlt időszak során több mint hatszáz ember számára kértem bevándorlási vízumot. Szinte valamennyi kérelmem kedvező elbírálásban részesült. Az érintettek beléptek az oltárba.

– Állandóan ezt ismételgeti: be az oltárba!

– Pontosan. A hipertér-adapter egyfajta kapuként működik. Meghatározott időpontokban közvetlen összeköttetésben áll a Tyrtok bolygóval. Ilyenkor sem az idő, sem a tér nem számít. A test itt marad, ám az elme tartalma és az egyéniség átkerül a bekészített mechanikus testbe. Az áttelepülők új alakját a kívánságaik figyelembevételével, fényképek alapján készítik el odaát. Azokkal az adatokkal dolgoznak, amelyeket átjuttatok hozzájuk.

– De hát mi oka lehet annak, hogy ezek a… szóval ezek a lények elősegítik az emberek bevándorlását?

– Ez a faj immár évmilliók óta létezik. Úgy tűnik, hogy a Teremtő vagy éppen az ő saját teremtőjük egy puszta szeszélyre hallgatva hozta létre őket. Ugyanolyan kevésbé vannak tisztában a létezésük értelmével, mint mi a sajátunkéval. Civilizációjuk kétségbeejtően tökéletes. Komoly gondot jelent viszont a stagnálás. A robotokból teljes mértékben hiányzik a művészi hajlam és az alkotóképesség. A bevándorlási hivataluk éppen ezért kapcsolatba lép valamennyi, a világűrben felfedezett fajjal. Megpróbálnak új, friss lendületű bevándorlókat toborozni. Az újonnan érkezők beépülnek a magasan fejlett technikai civilizációba, és ezzel időről időre feltöltik a gyorsan csökkenő képzelőerő szintjét.

– Ez meglehetősen elképesztően hangzik. Ugyanakkor viszont nem adott magyarázatot arra, hogy mire fel ez az egész kinti szertartásos bohóckodás. Talán ezzel álcázza a lényeget?

– Részben pontosan erről van szó. Nézze, önnek valószínűleg a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit meg nem tehet az ember, ha egy szekta vagy egy vallási közösség élén áll. A hatóságok fütyülnek arra, hogy mit művel, és az embereket a legcsekélyebb mértékben sem izgatják az itteni események mindaddig, amíg valaki fel nem jelenti a szektát. Csak hát…

– Mi az, hogy csak hát?

– Mr. Tensley…

– Igen?

– Képes ön felfogni, hogy milyen iszonyatos bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki belesétáljon az oltárba? Az a néhány lépés hatalmas próbatétel. A szertartás megkönnyíti a dolgot. Az oltár fekete fémfala előtt a test halála vár ránk. Ugye maga is hallotta, ahogy az öregúr ujjai végigkarmolták a fémet? Bizonyára felfigyelt arra, amikor a holttest a földre zuhant. A halálunk pontosan a születésünk pillanatában veszi kezdetét. Fokozatosan leépülünk. Kicsúszik az élet a kezünkből. Megöregszünk és megkopunk. Eljön az a nap, amikor a szervezetünk már nem képes az életben maradáshoz szükséges minimális teljesítményre sem. Onnantól kezdve képtelenség megtartani az aktív énünket. Itt, az oltár előtt pontosan ugyanilyen halál vár az emberre. Ami pedig utána jön… Nem tudhatjuk, hogy a sorsunk ugyanúgy folytatódik-e, mint korábban. Illetve biztos, hogy nem ugyanaz vár ránk, mint ami itt van. Nem tudok túl sokat az ottani világról. Valójában még annál is kevesebbet, mint amennyit az embereknek bemesélek. A robotok egyértelműen megnyugtattak azzal kapcsolatban, hogy a berendezés határozottan elválasztja egymástól az egyén testének halálát és a szellem további létezését. Akik az indulás mellett döntenek, azok így magukkal vihetik oda szellemi fejlődésük minden eredményét, az emlékeiket és az emlékezetük teljes tartalmát. Ez lesz az az én, amit gyakorlatilag elhelyezünk egy új tárolóegységben. Odakerül mindaz, ami az egyént alkotja. Az áttelepülő a mostani szerves eredetű testünknél lényegesen hatékonyabban működő, mechanikus alakot kap. Ez gyakorlatilag korlátlan élettartamot jelenthet. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy gyarló és halandó testünk hibái és gyengeségei nagyon is meghatározzák jellemünk fejlődését. A test és a lélek együtt alkotja az embert. Amikor valaki átlép a határon, maga mögött hagyja a lassan oszlásnak induló testét.

– Ez az elképzelés akkor is meglehetősen csábító. Már maga a puszta gondolat is érdekes, hogy elképesztő mértékben hosszabb élettartamra számíthatunk.

– Megpróbálta valaha is elképzelni, mit jelent az, ha valaki örökké él? Bizonyára ön is ismeri a kismadár és a gyémánthegy ősi meséjét. Mindenkire hatással van az új teste, ez a mechanikus szerkezet. Ahogy telik az idő, az áttelepülők egyénisége is megváltozik majd. Ugyanaz lesz a gyenge pontjuk, mint az egész földönkívüli fajé. Elvész az alkotó- és a képzelőerejük. Valaki egyszer arról beszélt, hogy az emberek gyakran emlegetik az örökké tartó életet. Közben megfeledkeznek arról, hogy időnként még egy esős vasárnap délutánnal sem tudnak mit kezdeni. Nem gondolják át, mivel jár a végtelen élet. Hiányzik belőlük a képzelőerő. Nem tudják átlátni a következményeket.

– Ebben igaza van. Az ilyen létezés nem való mindenkinek.

– Odaát ezért bevezettek egy rendkívül nagyvonalú eutanázia-programot. Bárki kérheti, hogy töröljék ki.

– Így tehát akkor a testünk után meghal a szellemünk is? Ami eddig megmaradt belőlünk. Na, és mi a helyzet a lélekkel?

– Érdekes kérdés. Miután az elméje tartalmát törölték, a testet átadják valaki másnak. Tudósként nem vállalkoznék annak megítélésére, hogy mi történik a lélekkel. Talán önmagáról megfeledkezve, tudattalanul, passzív módon továbbra is megmarad egy ismeretlen energia formájában valahol a világegyetemben. Olyan, mint egy parányi spóra. Egészen addig várakozik, míg egy megtermékenyítő erő újra életre nem kelti. Ez az erő feléleszti benne a tudat lángját, és elősegíti, hogy kialakuljon egy új, az önmaga létezésével tisztában lévő egyéniség. A lélek azonban esetleg passzív marad. Az idők végezetéig a semmiben szendereg. Elmerül a megváltó nirvánában.

A fekete öltözéket viselő alak elhallgatott, és töprengve nézett maga elé. Egy idő múlva aztán folytatta:

– Ez persze csupán puszta spekuláció, kedves Tensley. Hitbeli kérdések. Meghaladják a tudományunkat. Nagyon sokat gondolkoztam rajtuk. Amúgy nagyon is közel járt az igazsághoz, amikor az érkezése után felvetette, hogy én szakterületet váltottam, és fizika helyett most már természetfeletti kérdésekkel foglalkozom.

A vendég némán meredt maga elé. Valamin erősen töprengett. Végül felpillantott, és Ramsey szemébe nézett.

– Azt hiszem, itt az ideje elköszönnöm.

– Semmi baj. Megszoktam már, hogy szidalmaznak – felelte mosolyogva az atya. – Azzal ugyan tisztában voltam, hogy valósággal hemzseg a sok szekta, ám azt még nem is sejtettem, hogy milyen sokan gyűlölik őket. Elképesztő a fanatikus ateisták létszáma, ők minden rendelkezésükre álló eszközzel üldözik a szektákat.

– Tulajdonképpen a kormányunk mit szólna, ha értesülne az ön különös üzleti vállalkozásáról? Embercsempészésnek éppen nem nevezném, ám a két dolog meglehetősen közel áll egymáshoz. Maga ugye embertársaink lelkét értékesíti? – kérdezte Tensley.

– Ó, a brit kormány mindennel tisztában van. A Nemzetközösség ügyeiért felelős szakminisztérium egyik részlege gondosan odafigyel arra, hogy listába kerüljön az összes „kivándorló”, illetve feljegyzést készítenek az elhunytakról. Földönkívüli partnereink kívánságára azonban szigorú titoktartás övezi az egész folyamatot. El sem tudja képzelni, milyen sokan akarnának átmenni, ha napvilágra kerülne ez a titok. A Tyrtokra csupán kevesen mehetnek. Rendkívül alaposan megválogatjuk, hogy ki kap beutazási engedélyt. A templom küszöbét átlépők nagy része még csak nem is sejti, hogy mi van az oltár túlsó oldalán. A híveim nagy részében csupán elmosódott kép él az örökké tartó életről. Leginkább ennyit szoktak felfogni. A részleteket csupán azokkal közöljük, akik tényleg menni akarnak, és meg is kapják erre az engedélyt. Rendkívül komoly nehézségekkel jár távol tartanom az átjárótól a fanatikusokat. Ez sajnos az álcázásunk hátulütője. Egy szektában sok elvakult alak akad.

– És azt mégis mivel magyarázza, hogy nekem ilyen nyíltan elmond mindent?

– Egyszerű, ön tökéletesen megfelel az elvárásoknak, és a szellemi struktúrája is alkalmassá teszi a kivándorlásra.

– Ezt meg mégis miből gondolja?

– Amióta csak belépett ebbe a szobába, a berendezések egy pillanatnyi szünet nélkül vizsgálják – felelte az atya, és a hüvelykujjával a szoba hátsó falát beborító műszerekre mutatott. Üvegszemek bámulták Tensleyt. Az idős férfi biztosra vette, hogy halványan ugyan, de érzi a berendezések impulzusait.

– Tessék?

– A határozat már itt fekszik előttem. Tyrtok hatóságai elfogadták a bevándorlási kérelmét.

– Micsoda? De hát az a bolygó háromszázhatvan fényévnyire van. Ez egyszerűen lehetetlen!

– Az előbb már mondtam, hogy a távolság cseppet sem számít. Folyamatos kapcsolatban állok az ottani hatóságokkal.

– Ez hihetetlen!

– Figyeljen rám, kedves Tensley! Ha egy szép napon úgy dönt, hogy útra kel, akkor látogasson el újra hozzám! Közben azonban őrizze meg a titkot! Nagy örömmel töltene el, ha gyakran találkozhatnék önnel a misék során.

Az asztal lapján nem volt semmi. Ramsey két keze nyugodtan pihent a túloldalán. A vendég valamiért mégis úgy érezte, hogy végtelen, üres térség választja el a fekete ruhás férfitól. A tekintete lassan elindult a határtalan síkságon. Nem akadt semmi sem, amiben támaszra találhatott volna. Megszédült. Izzadni kezdett a tenyere. Lassan végighúzta a kezét az asztal peremén. Ujjaival értelmetlen köröket rajzolt a látszólag a látóhatárig tartó pusztaságra. Mintha forogni kezdett volna a szoba. Az idős férfi ökölbe szorította remegő kezét. A bütykei elfehéredtek. Nagyot csapott az asztalra, ám utána nyugodt, érdes hangon szólalt meg:

– Most azonnal át szeretnék menni, ha ez lehetséges!

Az atya döbbent pillantást vetett a vendégére. Tensley elnézett a fekete alak mellett, mintha csak valamilyen jelet pillantott volna meg a falon. Néma csend támadt. A remegő kezű férfi hirtelen úgy érezte, hogy a fali berendezések már alig tudják visszatartani a bennük rejlő iszonyatos feszültséget. Készen álltak arra, hogy széttépjék.

– Most rögtön? – kérdezte Ramsey kétkedőén.

– Igen, most azonnal! Rögtön indulnom kell, mert különben sosem teszem meg. Ebben a pillanatban megvan a kellő elszántságom.

A pap töprengve megnézte magának a vendéget. Utána habozva így szólt:

– Nem akar előtte még… úgy értem, biztosan van egy-két dolog, amit le kellene zárnia, el kellene rendeznie.

– Nincs ilyesmi. A halál sem szokott várni. Senkinek sem fogok hiányozni. Nem kell senkiről sem gondoskodnom. A feleségem egy évvel ezelőtt halt meg. Nagyon szerettem. Magányos vagyok, és ezen nem is akartam változtatni. A szomszédjaim még csak nem is tudják, hogy létezem. A főbérlőm, Mrs. Scott meg valószínűleg örülni fog a döntésemnek. Az ön közösségéhez tartozik. Miért ne szereznék neki örömet azzal, hogy éppen itt halok meg?

– De hát segíthetnék abban…

– Kérem, ne! Ne próbáljon meg visszatartani! Én… indulni akarok. Közeledik az év vége. Megint esős, hideg telünk lesz. Utálom, ha ilyen az időjárás.

– Hát rendben – felelte Ramsey hosszú hallgatás után. – Megteszem a szükséges előkészületeket. Eltart egy kis ideig, míg beindítom a hipertér-adaptert, és létrejön a kapcsolat.

– Nagyon köszönöm. Ugye most megbocsát egy pillanatra? – kérdezte a vendég, és felállt. Úgy érezte, mintha valósággal jéggé dermedt volna a belseje. A gyomra görcsölni kezdett. Szó nélkül elhitte volna, hogy egy öklömnyi kődarab nehezedik fájó beleire. Elfogta a hányinger. Nagy nehezen kihúzta magát, és tántorogva elindult az ajtó felé.

– Rosszul van?

– Ó, semmi bajom – felelte Tensley elakadó lélegzettel.

– Segítségre van szüksége?

– Nem kell. Nincsen. Nagyon jól… jól vagyok. Csak kicsit… – kitámolygott a templomba. Meg kellett kapaszkodnia az egyik padban. Nagy nehezen eljutott a kijárathoz. Megállt kint az utcán, a kapu előtt. Még mindig havazott. A háztetőkre szerelt fényreklámok ragyogása belemart az alacsony égboltba. A fehér hópelyhek sokmilliárdnyi táncoló szikrára emlékeztették. Egészen addig bámulta az utcát és az eget, míg meg nem fájdult a szeme. A tüdeje megtelt a hideg, párás levegővel. Végül elszánta magát. Megfordult, és visszament. Belépett a függöny mögé.

Ramsey már kinyitotta az oltárt. Jól látszott a fekete felület. Az atya a berendezés mellett állt. Tensley nem is nézett rá, hanem az oltárra összpontosított. Megpróbált határozottan lépkedni. Megtett egy lépést, aztán még egyet. Pontosan tudta, hogy milyen hatalmas távolságot kell megtennie a következő néhány másodperc során. Nem csupán a sötétség várta, de sok milliárd kilométernyi üresség is. Gyalogolni fog, amíg csak célba nem ér.

Egyik pillanatról a másikra úgy érezte, hogy feloldódtak a csontjai. A homloka mintha megpuhult volna. Kelt tésztaként ráfolyt a szemére. Attól tartott, hogy mindjárt felrobban az agya, és mindent beborít a rémület és a kétségbeesés felhője. Futni kezdett.

Megbicsaklott a térde. Elesett. Amikor nekizuhant a fekete felületnek, önkéntelenül is az arca elé kapta mind a két karját. Nem akarta beütni a fejét. Egy pillanatig mintha a semmiben lebegett volna. Sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Futott volna tovább…

 

Erős kezek ragadták meg. Visszarántották. A gyertyák gyengécske fényét vakító, fehér fényözön váltotta fel. A háta mögött egy gúnyos hang szólalt meg:

– Itt már nem kell sietni, fiatalember.

Elképedve megfordult. Az üres cella nyitott ajtaja előtt két fehér ruhás férfi állt. Alighanem onnan rohant ki. Az ajtó mellett jókora tükör lógott a falról. Odalépett elé. Az ismeretlen fiatalember ugyanolyan döbbent arcot vágott, mint Tensley. Világos öltönye kissé régimódinak tűnt. Utoljára majdnem ötven évvel ezelőtt viselt ilyet. Szóval akkor…

Átjutott.

Egy hatalmas, magas csarnokban állt. Körülötte jó páran várakoztak. Néhányan le is ültek.

Mintha csak egy hatalmas pályaudvarra érkezett volna meg. Nagy volt a nyüzsgés. Bár minden oldalról vakító fény áradt, a szeme különös módon cseppet sem fájdult meg.

– Kérem, erre jöjjön, Mr. Tensley!

Az érkező önkéntelenül is engedelmeskedett. Odalépett a pult elé.

– Edward Tensley a Földről, igaz? – kérdezte a fiatal nő.

– Igen, kérem – válaszolta. A biztonság kedvéért még hozzátette: – Londonból.

Meglepődött azon, hogy milyen tisztán, fiatalon csengett a hangja. Megköszörülte a torkát, és két ujjal megfogta a fülcimpáját. Mintha mutató- és hüvelykujjával rugalmas műanyagba foglalt drótszövetet tapintott volna ki.

– Kérem, ott foglaljon helyet! Amíg várakozik, nézze meg ezeket a tájékoztató anyagokat!

A férfi engedelmesen leült, és belelapozott a brosúrákba. Az ábrák megmutatták, hogy működik az új teste. Látott keresztmetszeti ábrákat is. A táblázatokból kiderült végtagjainak terhelhetősége. Arról is értesült, hogy a bőre milyen mértékben áll ellen a vegyi anyagoknak, az időjárási viszontagságoknak és a szélsőséges hőmérsékletnek. Tájékoztatták a koponyájában elhelyezett számítógép energiaigényéről is. Olvasott a mellkasában működő nukleáris akkumulátor karbantartásáról. Alaposan megvizsgálta a két tenyerét. Vadonatújnak és hibátlannak tűntek. A kézhátból parányi szőrszálak nőttek. Ökölbe szorította a kezét. Érezte, hogy mennyire erős. Enyhe fájdalom mart a tenyerébe ott, ahol belenyomódott a körme. Kinyitotta az öklét, és az arca elé tartotta a tenyerét.

Ez volt az a pillanat, amikor összeomlott. A pánik mindent elsöpört. Menekülnie kellett. Üvölteni kezdett. Futásnak eredt. Maga mögött hagyott mindent. Két kézbe szorította a fejét. Teljes erővel nyomta…

Aztán pedig visszatért. Lassan, lépésről lépésre birtokba vette a testét. Most már újra érezte az ujjhegyeit. Még remegett egy kicsit, de gyorsan megnyugodott. Véget ért az eggyé válás. Valójában végig itt ült. Ujja beletúrt sűrű, erős, szintetikus anyagból készült hajába. Végigsimította a homlokát, és megérintette a szemét. Valamilyen üveghez hasonló, kemény anyagból készült mind a kettő. Még jó darabig folytatta a tapogatózást. Új, ismeretlen tájakat derített fel. Meg akarta ismerni önmagát. Végül aztán leengedte a kezét.

Nagyon különös érzés fogta el. Ezt csak azok tapasztalhatták meg, akik rendkívül hosszú időn keresztül bensőséges viszonyban, harmonikusan élhettek valakivel. Az ilyenek pontosan tudták, hogy a párjuk ott van a közelükben. Mintha valamilyen titokzatos, nem egészen e világi érzékszerv lépett volna működésbe.

Ann itt volt a közelben!

Edward Tensley körbefordult, de sehol nem látta a feleségét. A közelben néhány fiatal lány állt. Csak a hátukat láthatta. Jókedvűen beszélgettek. Edward hallotta a nevetésüket. Eszébe jutott a világegyetemben passzívan létező spóra. Az, amelyik nem tud magáról. Lehetséges volna, hogy…

Elindult a lányok felé. Habozva megállt. Ramsey egy különös erőről beszélt. Ez az erő ismét öntudatra ébreszti az egyént. Életre kelti, új életre. Lehetséges, hogy ez az erő valamilyen szokatlan megoldást választott… De hát…

Annyira elbizonytalanodott, hogy csak egészen lassan, vonakodva lépett közelebb. Ráadásul túl sok ember volt a nyüzsgő, fényárban úszó csarnokban.

– Ann – szólalt meg halkan. Habozva megtorpant.

Talán tévedett az előbb? Becsapta a megérzése? De hát…

– Ann! – kiáltotta újra, és kinyújtotta a kezét.

És akkor az egyik lány megfordult, és a szemébe nézett…

Varga Csaba Béla fordítása